Magyar terelő stílus 

A Racka mellett élő pásztorok életmódján, kultúráján, szokásain és hagyományain túl nem kevesebb tényezőt határozott meg az évszázadok alatt a legeltető állattartás, mint a juhok mellett szolgálatot teljesítő, dolgozó használati kutyák stílusát, karakterét, jellemző viselkedését. Ők a Magyar Pásztorkutyák, melyek két alapvető csoportra oszthatók. A nagy testű, fehér őrző pásztorkutyák a Komondor és a Kuvasz. A Komondort és a Kuvaszt a Racka őrzése, a nyáj védelme érdekében használták és dolgozik ma is esetenként. Hiszen a nyájat egykor farkasok, medvék veszélyeztették, de napjainkban is létjogosultsága van a régi idők betyárjait mára felváltó rablók, tolvajok elleni biztonságnak. Magyar őrző pásztorkutyáink évszázadok óta ebben a feladatkörben teljesítenek szolgálatot. A Racka mozgatásában, hajtásában és irányításában pedig a kisebb, közepes testű magyar terelő pásztorkutyák segédkeztek. Ebbe a használati csoportba tartozik a Puli, a Pumi és a Mudi. Egykoron a Puli ősének számító magyar terelő kutya típusból rögzítették standardját. A Merino fajta hazánkba érkezésével, térhódításával alakult ki a Pumi, mint magyar pásztor terrier. Akkoriban sem a juhokat, sem a birkának számító Merino import állatokat kocsikon, kamionokon hozták az országba, hanem lábon hajtották. A lábon hajtott import Meino birka mellett a pásztorok magukkal hozták terelő kutyáikat. A francia eredetű, terrier típusú kutyák vére keveredett a Puli ősével. Ebből a keresztezésből alakult ki a Pumi már magyar szelekciós szempontok szerint. De nemcsak francia import érkezett az országba, hanem német is. A német pomerániai, spicc jellegű terelő kutyák, akik az onnan érkező import birka nyájakat kísérték szintén keveredtek a Puli ősével. Ebből keletkezett a Mudi, már magyar szelekciós szempontok szerint. Három nemzetközileg elismert magyar terelő fajtánk több dologban is különbözik egymástól úgy küllemében, mint belső tulajdonságaikat tekintve, de egy lényeges dologban mindhárman megegyeznek. Terelő stílusuk, munkájuk jellemzői, sajátosságai egy tőről fakadnak (a Puli ősének jóvoltából) és a világon egyedülálló, csak rájuk jellemző módon alakult. A magyar terelő stílus kialakulása és fejlődése pedig nem másnak köszönhető, mint elsősorban a Racka, másodsorban a Magyar Szürke Marha karakterének, vérmérsékletének és viselkedésének.

A Racka igen élénk vérmérsékletű, hirtelen természetű és gyors. Ez a habitus a legelésére is jellemző. Bár egyes vélemények szerint őshonos juhainkat nem terelték kutyákkal, de aki látott már nyers, kutya nélküli, kezeletlen Racka nyájat, és hozzá képzeli a korlátok és akadályok nélküli végtelen magyar pusztát, az hamar belátja, hogy ez valószínűleg nem igaz. Az ideges természetű, élénk és fürge járású Racka ha veszélyt, vagy számára különös dolgot észlel, akkor úgy megpattan, szétrebben még nyájban is, hogy ember nincs, aki lépést tartson vele, vagy utolérje terelő kutyák nélkül. A magyar pásztorkultúrában a juhász az egész napját a Racka mellett töltötte. Nem hagyta magára a nyájat legelés közben sem. Ráadásul a közhiedelemmel ellentétben a földművelés a régészeti bizonyítékok szerint nem a nomád legeltetéses állattartást és gazdálkodást követte, hanem együtt, vele párhuzamosan fejlődött a magyar történelemben. Mindezek együtt hatása és következménye lett a magyar terelő stílus kialakulása.

Más nemzetek kutyáinak terelő stílusától eltérően, egyedi, csak rájuk jellemző módon a magyar terelő kutyák a hajtó típusú terelés mesterségét alapvetően úgy végzik, hogy a nyáj után ballag, halad az ember és a lába mellett a kutya. A feladatok végrehajtása során a juhász, azaz az ember maga mellől, a lába mellől küldi a kutyát az előtte haladó nyájra. Ezt nevezik hajtó típusú terelésnek. Külföldi, idegen nemzetek esetében többnyire (nem minden esetben) úgy alakult ez ki, hogy a juhok az embert követik, vagyis a juhász megy elöl a nyáj előtt. A terelő kutya feladata alapvetően az, hogy a juhász mögött haladó nyájat folyamatosan, állandóan az emberre gyűjtse. Ezt nevezik gyűjtő stílusú terelésnek. Természetesen a hajtó kutyák is ellátnak gyűjtési feladatokat és a gyűjtő stílusú kutyák is hajtanak időnként, ahogy a nyáj és a munka megkívánjak, de érdekes módon a hajtó stílusú kutyák a jószágot hajtva gyűjtenek. Tehát az alap természetűk, munka stílusuk ekkor is egyedülálló módon megmarad.

Régi hagyományőrző magyar pásztorok úgy mondják, hogy „vezér ürü és a szamár megyen a nyáj előtt”, tehát nem az ember. Meg is sértődtek, zokon is vették és kiselejtezték az a magyar terelő kutyát, amelyik a rideg, szilaj, agresszív alaptermészetű Racka nyájat, vagy Magyar Szürke Marha gulyát az emberre szorította. Egészen egyszerűen azért, mert ezzel az ember életét veszélyeztette volna. A Racka és a Magyar Szürke Marha alaptermészetét tükrözi, hűen prezentálja, ahogy viselkednek bárányaik és borjaik védelmében. Nemcsak az embert, de képesek arra, hogy ha utódjukra hűsölés közben ráesik például egy vadalma a legelőn, akkor pillanatok alatt gyújtóst szecskázzanak a vadalma fából, bokorból sérelműkben és eltiporva megsemmisítsék azt. Oly vérmes természetűek, hogy az embernek is neki fordulnak és halálpontos biztonsággal használják szarvaikat. Ebből következik a magyar terelő kutyák másik egyedi, a világon csak rájuk jellemző sajátossága, az úgynevezett támadva terelés. Más nemzetek terelő kutyái nem érinthetik a jószágot, hanem távolabbról szuggerálva „szemmel verik” és a vadászathoz hasonló viselkedéssel lopakodva, kúszva, hang nélkül terelik. Magyar terelő pásztorkutyák testközelből, közvetlen közelről hajtanak úgy, hogy a jószág habitusa, alaptermészete miatt belefér az is, hogy az eredményesség érdekében néha, ritkán, esetenként a jószágba bele csípjenek ugatva és csaholva. A magyar hajtó típusú, támadva terelő stílusú terelés szükségessége, létjogosultsága pont a Racka és a Magyar Szürke Marha mozgatása közben mutatkozik meg, nyer bizonyosságot, mert a magyar jószág természete ezt megkívánja. Hiszen időről időre próbát tesz, kontrollál és kóstolgatja a határokat. Azt a terelő kutyát, amelyik nem hangos, nem fenyeget és nem csíp bele nem veszi komolyan, nincs előtte tekintélye. Egészen egyszerűen átgyalogol rajta és úgy viselkedik, mintha ott sem lenne.

Ma már láthatunk és tapasztalhatunk a divat diktálta olyan eseteket, amikor külföldi, idegen, felkapott fajták terelnek magyar haszonállat fajtákat. Ebben nem is az a kontraszt, hogy nem valók mellé, elütnek és tényleg vissza tetszőek, hanem általában, az esetek többségében két fontos dolog áll a látszat mögött valójában. Egyik esetben a külföldi, idegen fajták mellett magyar terelő kutya hajtja, szoktatja a nyájat, nyeri el a Racka szemében a kutya iránti tiszteletet, szerzi meg a terelő kutya tekintélyét a nyáj felett, hogy a külföldi, idegen, divatos fajták hang nélkül, szuggerálva, lopakodva távolról gyűjtsék a juhokat. Ezt általában a tapasztalt szem a Racka viselkedéséből látja, mert egyrészt időről időre, újra és újra szükség van a magyar terelő kutyára, ha a hangtalan, lopakodó, szuggerált gyűjtés esetében már széledni kezd a nyáj, és a nyájban a Racka kóstolgatja a terelő kutya vérmérsékletének határait. Másrészt a juhok a közhiedelemmel szemben nem ostoba állatok. A Racka különösen tanulékony, ezért másképp viselkedik gyűjtő stílusú terelésnél, mint a hajtásnál. Hiszen ezt tanulta meg. Gyűjtő típusú terelésnél a Racka megtanulja, hogy akkor van biztonságban, a terelő kutya akkor hagyja békén, ha rááll az emberre és ha el is kóborol szinte az első jelre mindig az emberhez tér, szalad vissza. Gyakorlati nyelven ezeket nevezzük automata birkáknak. Hajtó stílusú támadva terelésnél nincs ilyen jellegű kontakt a Rackák fejében az emberrel kapcsolatban. Ellenkezőleg, A hajtva, magyar stílussal terelt Racka az embertől függetlenül, attól távol összeáll, össze ugrik a terelő kutya első jelzésére és nem áll az emberre. Hiszen a terelő kutya nem engedi ellódulni, meglépni és szétrebbenni. Tapasztalt, szakavatott szem ezt a Racka viselkedéséből azonnal kiszúrja, észre veszi még akkor is, ha külföldi, idegen, divatos fajták terelik a nyájat. A másik fontos háttér és látszat szokott ilyenkor lenni, hogy a magyar jószágot a külföldi, idegen, divatos fajta magyar stílusban igyekszik, vagy kénytelen terelni. Ezzel pedig az a gond, hogy a magyar terelő kutyák viselkedése, vérmérséklete és karaktere a sajátja. Más nemzetek kutyáitól, azok munkájától megkülönbözteti. Így ha egy külföldi, idegen, divatos fajta azt megteszi, mint amit a magyar kutyák terelés közben, akkor nagyon helyesen a fajtától eltérő viselkedés miatt, vagy agresszivitás miatt fajta idegennek minősítik és kizárják a tenyésztésből. Hiszen a terelő kutyák standardját és abban a követelményeket a fajta adó ország alkotja meg. Külföldi, idegen, divatos fajták pedig terelő munkájukban, stílusukban sok esetben teljesen eltérnek, különböznek a magyar terelő kutya fajtáktól. Más kérdés, hogy a terelt jószág karaktere ezt a stílust kívánja és követeli meg, érzik ezt a külföldi, idegen fajtájú kutyák is, de pont emiatt szükségesek a magyar terelő pásztorkutyák a magyar haszonállatok mellé.

Természetesen a Racka nemcsak a magyar terelő kutyák küllemét, vérmérsékletét alakította az évszázadok alatt, hanem a magyar pásztor emberét is. Kialakultak olyan szokások, pásztor kultúra, ami a Racka viselkedésével összefügg. Ebbe a történelembe belesimultak a magyar terelő pásztorkutyák is. A Racka szokásai, igényei is eltérnek a külföldi birka fajtákétól. A legelése, a nyírása, de még a körmölése is eltér, különbözik. Szórványosan, gyors léptekben legel úgy, hogy a kopár, szikes legelőhöz szokott bendője minél előbb jóllakjon a sovány, legtöbb esetben savanyú magyar legelő füvével. Soha nem terül úgy legelés közben, mint a külföldről behozott birka. Mivel durva gyapja inkább ellenálló a tűző napnak, erős szélnek és a fagynak, ezért benőttsége meg sem közelíti a modern fajtákét. Éppen ezért nyírni is másképp kell, illetve a durva gyapjú viszi az olló élét, meg persze jobban keményíti az ember alkarjának izmait is. A páros ujjú patája szintén ellenálló, ezért a körmözése bár könnyebb, mert nagyon ritka esetben lesz büdös sánta, vagy pállott sánta, de a szaruja keményebb az intenzívebb fajták körménél. Például az úgynevezett beültetés csak a Merino érkezésével terjedt el hazánkban. A szilaj, rideg, parlagi Racka beültetve az ember lábai közé nyírás és körmölés közben tud olyat döfni a szarvával, hogy maradandó sérülést okoz Az istállót, hodályt például annyira nem bírja, hogy zárt épületben tartva télen is befülled. Történelmi időben szárnyék tövében vált rideg, szilaj, parlagi fajtává, ami csak a metsző szél és minimális csapadék ellen nyújtott védelmet a magyar pusztán. A Racka gyapjú feldolgozása során a szőrszerkezete leginkább a tűvel történő nemezelési technikát követeli meg. Mindebből következik, hogy a juhászok szokásai, kultúrája követte a Racka igényeit. Így például a hodály, istálló körüli szokások és hagyományok csak későbbi keletkezésre tehetők. Csakúgy, mint a magyar pásztorkultúrában megjelenő csigás szarv motívumai. A magyar terelő kutyák munkája a földművelés során kialakult struktúra, konkrétan a nadrágszíj parcellák térhódításával teljesedett ki és változott meg jelentős mértékben. Ezért a terelő munka szélezéssel és a vele kapcsolatos feladatok körével csak a későbbiekben bővült a magyar terelő kutyák használatában. Mivel a földművelés és a növény termesztés együtt fejlődött a legeltetéses állattartás mellett és nem egymásból következtek, ezért a magyar terelő kutyák használatában a szélezés feladatkörétől eltérő elemek éppen ugyan olyan ősinek tekinthetők, mint a Racka. Szélezésnek azt a feladatkört értjük a terelő munkában, amikor a terelő kutyák feladata az, hogy a juhok a művelt földterületre ne lépjenek, a gazdasági termesztett növények termésében a betakarítás kárára ne tegyenek, azaz ne legeljenek tilosban. Ez a feladatkör az említett nadrágszíj parcellák térhódításával teljesedett ki a magyar terelő kutyák munkájában. De sorolhatnánk azt a végtelenül sok sajátosságot, ami befolyásolta, alakította ezt a folyamatot például a terelő kutyák karám munkájáig.

A Racka igényeit követő juhászok szokásaihoz a terelő kutyák is alkalmazkodtak és így nemesedtek a munkában az évszázadok alatt. A világon egyedülálló Racka létre hozta a magyar pásztorkultúra sajátságos elemeit. A magyar pásztorkultúra csak rá jellemző elemei pedig egyedi, csak rájuk jellemző stílussal rendelkező magyar pásztorkutyákat teremtettek a szelekció során. E három összetevő egymástól elválaszthatatlan napjainkban is, és nem érdemes külön-külön beszélni róluk, hiszen szervesen egybe fonódtak, össze tartoznak és egyik sincs meg a másik nélkül. Ezért ma már együtt vizsgáljuk, szemléltetjük és mutatjuk be őket és kutya kötelességünk mindegyik hagyományt megőrizni.