A Rackáról…

A honfoglalás idején két egymással rokonsági fokban álló, de különböző külső megjelenésű juhfajta élt. Az egyik az ősibb jegyeket magán viselő Racka juh, melynek dugóhúzószerűen V-alakban pödrött szarvai voltak. Ez kisázsiai származású juhfajta, mely jó gyapjú- és tejtermelő képességű, igénytelen állat. A világon egyedülálló fejét, küllemét és színét a magyar ember ízlésének, szemének és érzékének köszönheti. A Magyar Racka két alfaja fejlődött ki a történelem során. Az alföldi, vagy más néven hortobágyi, és az erdélyi racka.

A másik típusnak vízszintesen álló, széles ívekben vízszintesen csavarodott szarvai voltak és a nőstényeknél a szarvatlanság is előfordult. Később ezt nevezték „ősi magyar juhnak", bár Európában mindkét ősi juhfajtát „magyar fajtának" nevezik. A magyar juhok származását tekintve, mint általában minden jellegzetesen magyar állat eredete esetében lenni szokott a legmegbízhatóbb Hankó Béla nézete, aki szerint „az egyenes állású (V-alakú) erősen pödrött szarvat viselő juh őseinkkel jött a Kárpát-medencébe, és a mai napig itt maradt". Ehhez Bökönyi Sándor hozzáteszi, hogy „mind a racka, mind a pödrött szarvú magyar juh azonos származású, egyazon csoportba tartozó". Az ősi Rackák a Krisztus előtti IV. évezredi Egyiptomból és Mezopotámiából ismertek; ezek a durva szőrű, erősen csavart, vízszintesen álló szarvú ősi Rackák ezer év alatt eljutottak Anatóliába, Perzsiába, a türkmen sztyepvidékre és a Kaszpi-tó mellékére. Őseink vagy Ázsiából, vagy akár a Kaszpi-vidékéről hozták magukkal. A honfoglalás kori juhaink hozzáértő fajnemesítés eredményei. Juhainkat tervszerű szelekcióval nemesítették.

Őseink életében a juh a ló után a legfontosabb haszonállat volt. A Racka juh jellegzetesen magyar állatfajta. Olyan parlagi legelőkön is megél, ahol más fajta elpusztulna. Igénytelen, kitartó és szívós, szilaj, rideg, élénk vérmérsékletű fajta. Gyapja durva, így finom posztó készítésére tehát nem alkalmas, de első osztályú a nemezkészítéshez. Csak a durvább szőrszerkezet kapcsán az úgynevezett tűnemezelés technológiáját igényli. Bundája nem nagy zsírtartalmú, mivel a magyar pusztán az eső, a szél és az állandó legelőn tartózkodás kiszárítja. A juh tartásával kapcsolatos legtöbb szavunk török eredetű (kos, ürü, toklyó, gyapjú stb.).

Jelenleg Magyarországon 3 olyan, csak nálunk őshonos juhfajta létezik, amelyet mint nemzeti értéket meg kell őriznünk. Ezek egyike a legősibb fajtának tekintett Magyar Racka. A másik kettő máshonnan került hozzánk, de az évszázadok során nálunk tenyésztették és nemesítették. Ez a Cikta és a Cigája. Az őshonos állományokat a XVIII. század végétől erőteljesen teret hódító Merinó juh szorította háttérbe, elsősorban kiváló gyapjútermelő képességével. A régi parlagi, primitív és vegyes hasznosítású fajták felett akkoriban eljárt az idő, gazdasági jelentőségüket sokáig elvesztették, ennek következtében egyedszámunk drasztikusan csökkent. Míg a végleges eltűnés veszélye fenyegetette a hagyományos magyar fajtákat, amikor állami génmegőrzési program keretében, kis egyedszámban, de sikerült a megmaradt állományt fenntartani, és így megmenteni napjainkra.

A Racka egész testi felépítetése tetszetős, mégis a legszebb és legjellemzőbb testtáj a feje. Büszke tartása, fölfelé álló pödrött szarvai egyedülállóak a világ juhfajtái között. Koponyája megnyúlt, közepes szélességi mérete mellett a hosszúság a mérvadó. Az arcorri rész felé elkeskenyedő, de nem hegyesedik el. Az arcél az anyajuhokon megközelíti az egyenest, de sohasem homorú, a kosok közepesen domború orrvonallal bírnak. Az anyák feje finom, száraz, a kosoké burkoltabb, de nem durva. Mint a parlagi fajták esetében általában, így a Racka esetében is kifejezett a másodlagos nemi ivarjelleg. A szemboltívek kifejezettek, de nem erősek. A szemek enyhén kint ülők, de nem dülledtek. Tekintete élénk, figyelmes. A fülkagylók a közepes nagyságútól kisebbek, vékonyabbak, vízszintes tartásúak, ám rendkívül mozgékonyak.

A legtetszetősebb szarvalakulás elölnézetből az egyenes szárú, szabályos V alakban felfelé álló, hossztengelyében egyenletesen pödrött, két éves kor fölött legalább 4 csavar fordulatot vett szarv. Oldalnézetben az arcél meghosszabbított vonalától előbbre dől. A kosok szarva hosszabb, vastagabb és valamivel nagyobb terpesztésű. A Racka genetikai változatosságának megőrzése érdekében az egyenestől eltérő szarvalakulások (pl. tulipán alakú) is megengedett. A tenyésztésben törekszünk a minél hosszabb szarvak elérésére. A szarvak hossza anyáknál meg kell hogy haladja a fej hosszát, míg kosoknál a fejhossz legalább kétszerese a kívánatos.

A szemhéjak és az ajkak feszesek. A fejet fényes rövid szőr borítja. A homlokon gyakori gyapjúpamacs megengedhető, viszont az arci rész mindig tiszta. A nyak közepesen izmolt, lebernyeg és ráncmentes, tetszetős, büszke tartású szarvasnyak. A hát felső vonala egyenes, fiatal korban farban némi túlnőttség mutatkozik. A törzs parlagi jellegű, nem megnyúlt, de nem is zömök, a négyzettől kissé eltérő téglalap. A hát élesebb és keskenyebb a többi juhfajtához képest. A mellkas mély, de nem dongás. A has kosoknál hengeres, az anyáknál terjedelmesebb. A far enyhén lejtős, közepes szélességű és hosszúságú. Az anyák tőgye jól fejlett és csupasz. A farok alacsonyan tűzött, hosszú, a csánkon minden esetben túlér.

Az izomzat szikár, de rugalmas. A lábak vékonyak, de csontozata erős, szikár, inai acélosak. A csülkök szilárdak, szaruja rugalmas, szabályos formájú, külterjes tartásmód esetén gondozást nem igényel. A lábak közepestől hosszabbak, a könyökízület magassága több mint a marmagasság fele, de nem „nyakigláb” és nem „levegős”. Mozgása gyors, pattogó, szökdécselő, ügyes és harmonikus.

A Racka bőre finom, de rendkívül rugalmas. Gyapja durva (átlagosan E-szortiment), kevert (pehelyszál 20-40, felszőr 60-80 μm közötti szálfinomságú). A bunda egyedül állóan tincses, majdnem zsinóros szerkezetű, hullámos lefutású, egyes testtájakon akár 30 cm-t is elérő vagy meghaladó hosszúságú, majdnem földig érő, csak a nyakat és a törzset fedi. Nem lehet kócos, illetve nemezesedő (ami leggyakrabban istállózott tartásnál fordul elő). A mellső lábak rövid, fényes fedőszőrökkel borítottak. A hátulsó lábak gyapjúval benőttsége igen gyakori, de a tenyésztésben törekednünk kell a hátulsó lábak tisztaságára is. A hasra rendszerint nem jellemző a benőttség, különösen idősebb korban. A bunda színe fehér vagy fekete.

A Magyar Racka juh testsúlyát tekintve közepes nagyságú a juhok csoportjában. Az anyák súlya 35-45 kg, a kosoké 55-75 kg, marmagasság anyáknál 66 cm, kosoknál 72 cm átlagosan. Évente egyszer ellik, mivel ivarzása szezonális, július közepétől január közepéig nagy biztonsággal termékenyíthető. Ikerellések aránya az élőhelytől függően 5-40 %. Kiváló anya, jó báránynevelő, tejtermelése alapján akár a tejelő juhok csoportjába is sorolhatnánk. Korábbi mérések szerint a bárányok leválasztása után az anyák 60 liter tejtermelésére is képesek, igaz ma már nemigen fejik őket. A bárányok erősek, rendkívül életképesek, már a születésük napján képesek az anyjukkal akár több kilométert is megtenni. A tökéletes szervezeti szilárdsága, jó legelőkészsége, élénksége kiválóan alkalmassá teszi a külterjes, jórészt istálló nélküli tartásra. Így tartották ezer éven keresztül, így kell megőriznünk ezután is.

A fekete színváltozatnál a pofa és a lábak szőre rövid, és fényes fekete. A gyapjú egyaránt fekete. A bárányok születéskor fényes fekete színűek, a gyapjú rövid és igen göndör csomókat alkot, szépségben megközelíti a fekete színű Karakül bárányokét. Nyár folyamán nap hatására előfordul, hogy a szálvégek kivörösödnek. Idősebb korban őszülés, darusodás következik be, amely a bundának szürke árnyalatot ad. A szarvak és a körmök sötét palaszürkék vagy feketék. Az ajak, a szájpadlás és a nyelv sötétszürkén pigmentált. A gyapjú tincses szerkezetű és tágan ívelt, a fürtök hosszúsága azonban nem éri el a fehér színváltozatét. Kisfokú tűzdeltség idősebb korban a száj körül és lábakon megengedett.

Magyar Juh- és Kecsketenyésztő Szövetség

 

Alfred Edmund Brehm: Az állatok világa 
Légrády Testvérek 
1903 

A racka. (magyar juh - Hortobágy, curján - Erdély) E primitív juhfajta a Földközi-tenger szigetein, Oroszország déli felén, a Balkánon és hazánkba fordult elő.

A fajtájára jellemző, hogy kevert gyapjat növeszt. Bundáját 46–140, nagyobbrészt 60–80 mikron vastagságú felszőrök és 17–52, nagyobb részt 30–40 mikron vastagságú pehelyszálak alkotják. Az előbbiek fénytelenek, az utóbbiak szép fényűek. A pehelyszálak és a felszőrök súlyaránya a tájfajta, vérvonal, ivar, évszak szerint változó. Aránylag több a pehelyszál az anyáknál, kevesebb a kosoknál, több télen, mint nyáron s több a szabadban teleltetetteknél, mint az istállózottaknál. Így a felszőr és pehelyszál súlyaránya lehet 2 : 1, 1 : 1, kivételesen 4 : 1 vagy 1 : 3. A rackagyapjút az E és F-szortimentumokba szokták sorozni.

Egyéb külső és szervműködési tulajdonságok a fajta keretén belül kialakult tájfajták szerint változnak. Tájfajtái közül minket közelebbről kettő érdekel: a magyar alföldi racka és a havasi vagy oláh racka.

A magyar alföldi, más néven: síki, hortobágyi, debreceni racka a XIX. század elejéig uralta a magyar Alföldet, de ma már csak párezer darab legelész a Hortobágyon és elvétve Arad, Békés, Csongrád és Pest megyékben. Innen is fokozatosan kiszorította a magyar fésűs-merinó. Úgy a kosok, mint a az anyák pörge (dugóhúzószerű), fekete vagy barnaszínű szarvakat viselnek. A két szarv tengelye egymással 60–90° szögletet zár be. A kosok szarvai 55–60 cm hosszúak, az anyáké felehosszúságúak és vastagságúak. Az anyák közt akadnak suták is. A bunda színe vörhenyes, barnaszürke, fekete, szennyessárga vagy fehér. A fej és lábak barna, fekete, vörhenyes vagy fehér szőrzettel fedettek. A sötétszínű racka újszülött bárányának bundája fényes, fekete, göndör fürtökből áll; prémje föveg, gallér vagy bélés készítésére keresett. De 4–5 hetes korában a bunda minősége változik: a fény tompul, a szín rőt, majd fehér szőrök fellépte miatt szürke lesz s a göndör fürtök fellazulnak. Ezért a fekete bárányokat, amennyiben tenyésztésre nem akarják felnevelni, 2–3 hetes korukban vágják le s prémjüket a szűcsöknek eladják. Értékes fövegprémet adó bárány csak sötétszínű bundát viselő és feketenyelvű szülők után születik, ezért némely tenyésztő az ilyeneket szívesebben tenyészti. Minthogy azonban világosszínű suba vagy guba a fehérbundás állatok prémjéből készülhet, másrészt pokróc stb. textilanyag gyártására is inkább a bármely színre festhető világos gyapjút vásárolják, ma már az Alföldön is ez utóbbiakat szívesebb tenyésztik. A testsúly kosoknál 50–70, anyáknál 40–50 kg, a marmagasság pedig kosoknál 75–85, anyáknál 70–75 cm. A nyírósúly anyáknál 1–3, kosoknál 2–3 kg. Kivételesen kétszeri nyírással anyáknál is nyernek 5–6 kg-ot. A bunda nem fürtöket, hanem 20–30 cm hosszú, síma lefutású, a csúcson összeálló, szálkás „tincs”-eket (dr. Szentkirályi Á.) alkot. A lenyírt bunda – a sok durva felszőr miatt – csak a havasi curkának simulékonyabb gyapjújával keverve ad megfelelő nyersanyagot pokrócok, halina stb. készítésére. A báránytejen kívül átlagosan csak 30–40 litert ad, mert ilyen irányban szelektálását elhanyagolták, másrészt, mert a tejelési idény közepén már legelője ki van sülve s így nagyon gyengén táplálkozik.

A havasi vagy oláh racka (curkán) főleg Erdélyben és a Felvidéken tenyészik, de elvétve az Alföldön is előfordul.

A kosok csigás szarvakat viselnek, az anyák suták vagy kecskeszarvúak. Akadnak suták a kosok közt is. A fej és a bunda színe fehér, szennyessárga, ritkán sötétszürke, vagy fekete. Érdekes színváltozata a fehérnek az, melynél az ajkak, fülek, szempillák feketék; ezeket a zólyommegyeiek korponai juhnak, az erdélyi magyarok székácsmenti juhnak, a románok votys-nak, a tótok ojtisnak nevezik. A havasi racka kisebb és zömökebb termetű, mint az alföldi; a testsúly anyáknál 25–30 kg, ritkán 40 kg, kosoknál 30–50 kg; kiváló nyájakban 3–4 kg, kosoknál 3–5 kg, éveseknél 1–2 kg, bárányoknál 0.6–0.7 kg. A bunda „tincsei” 30–40 cm hosszúságot érnek el, de a mezőségi curkán bundája – írja Szentkirályi Ákos dr. – 18–20 cm hosszú, pödrött, hullámos fürtökben csüng le. A báránynak bundája itt nem oly fényes, de némi göndörületet 1–11/2 éves korig megőriz, azért bundabélésnek keresettebb. Általában a havasi racka bundája finomabb, mint az alföldié: benne több a pehelyszál, jobban nemezedik, miért is egymagában feldolgozható pokrócokká (csergékké), szőnyegekké, halinává. Az erdélyi nép házilag szűrt, takarót (cserge), durva szövetet (condra), vagy harisnyákat is készít belőle. A 4–8 hetes szoptatási idő után még 4–6 hónapig tejel s ezalatt egy anyától elfejnek 30–70 liter tejet. De egyes példányok sokkal jobb tejtermelők. Így Ditescu feljegyezte, hogy egy 30 anyából álló curkánnyáj átlag 68 liter tejet adott; köztük azonban 11 drb 70 liternél többet, 4 drb 90 liternél többet, 1 drb pedig 111 litert termelt. A takarmányozás, illetőleg a legelő minősége is döntő tényező. A legelő a Kárpátokban természetesen mindig jobb, mint a csapadékszegény Alföldön; főképp innen van az is, hogy a havasi racka jobb tejelést mutat fel, mint az alföldi. A tej szárazanyagtartalmában nincs különbség; 1 kg sajt előállításához 5–6 liter juhtej szükséges. (A laktáció elején 7–8, a végén 5 liter.) A szaporaság nyájak szerint nagy ingadozásokat mutat: egyikben 20–30, a másikban csak 2–3% ellik ikreket. (Tehát a vérvonal a döntő!)
A racka általában roppant edzett, ellenálló, igénytelen jószág. Tud dacolni a havasi régiók dermesztő szélviharaival: még télen se kell neki okvetlenül zárt akol. Kikaparja szerény eleségét a hó alól is; megelégszik a kiperzselt szikes legelőkön található száraz rostokkal és gyökerekkel.

A legnemesebb gyapjútermelő merinó eljutott majdnem minden európai államba. Sok helyütt a kevésbbé finomgyapjas juhok nemesítésére használták fel s a keresztezésekből új fajták keletkeztek. De tisztavérű állományában is az eltérő rög, illetőleg az eltérő tenyésztési cél szerint választott eszközök hatása alatt, mint alább látni fogjuk, számos válfajtája keletkezett, melyek azonban mind megőrizték azt a közös „merinó-jelleget”, hogy bundájuk tisztán belanyagmentes pehelyszálakból áll, melyek aránylag finomabbak, simulékonyabbak, sűrűbb növést, élénkebb ívelődést, szabályosabb belszerkezetet mutatnak és több „zsír”-ba vannak ágyazva, mint bármely más juhfajta bundáját alkotó szálképletek.

A szász és sziléziai tenyésztők a XIX. század elején a merinótenyésztésben tisztán csak a gyapjú finomítására törekedtek. Ennek érdekében a vérfertőző rokontenyésztést korlátlanul gyakorolták és a tenyészállatok kiválasztásánál egyedül a gyapjúfinomságot tartották szem előtt, minden egyéb külső és belső tulajdonságot elhanyagoltak. Igaz, hogy így oly törzseknek birtokába jutottak, melyeknek bundája már nem is gyapjú volt, hanem – akkori kifejezés szerint – „aeter”, de az egyoldalú szelekció káros hatásai is csakhamar jelentkeztek. Mindezen hátrányok dacára e túltenyésztett típus, melyet eleinte származásáról eszkurialnak, majd – Thaer javaslatára – a választófejedelemség latin neve alapján elektorálnak neveztek, mindaddig uralkodott a középeurópai országok juhtenyésztésében, míg a legfinomabb posztógyapjút nagy áron fizették. De már a XIX. század negyedik évtizedében napja leáldozóban volt. A legfinomabb posztógyapjú piaca megszűkült, a textilipar tökéletesedett, miért is a finom gyapjúért nem fizették a gyárak a kisebb kvantumot kiegyenlítő magas árat. Így lépett előtérbe egy másik, előbb infantadonak, majd negrettinek nevezett tenyészirány.

Ennek szülőföldje tulajdonképpen a Habsburg-monarchia volt, alapanyaga pedig azok a juhszállítmányok, melyeket Leon tartományból, főleg Negretti spanyol gróf nyájaiból Mária Terézia és I. Ferenc uralkodása alatt hoztak be.
A negretti-merinók szilárdabb szervezetűek, valamivel nehezebb és zömökebb testűek, erősebb csontozatúak, korrektebb testalkatúak (izmos nyak és hát, dongás mellkas) voltak, mint az elektorál-merinók. Bundájuk tömöttebb volt, benőttségük pedig az elképzelhető legnagyobbfokú, amennyiben a fejet az orrig, a lábakat a körmökig, a hasat egész területén gyapjú nőtte be. Értéküket nem csökkentette volna az a körülmény, hogy gyapjújuk egy gondolattal csekélyebb finomságú volt, mint az elektoráloké, de hátrányukra írták egyrészt bundájuknak rosszindulatú, sárgás-barna, tömeges „zsír”-ját, másrészt azt a jellemző vonásukat, hogy egész testükön a bőr sűrű ráncokba szedődött, mi a bunda kiegyenlítettségét tönkretette és ami a nyírást szerfölött megnehezítette. E két súlyos hiba az eredeti negretti-iránynak sírját is megásta.

A mult század 3. és 4. évtizedében kezdett kialakulni egy új típus, mely a gyapjúnak – a piacon már különben sem kellőleg értékelt nagyfokú finomságát ugyan feláldozta, de biztosította a szervezet kellő szilárdságát és amely a bőr ráncoltsága helyett a test növelése útján iparkodott nagyobb gyapjúnyereményt elérni. Így jött létre az elektoral-negretti típus, melyet újabban posztógyapjas merinó név alatt szoktak emlegetni. A gyapjút az AAAAA–AAAA szortimentumokba szokták sorozni. Egyoldalúan gyapjútermelő. Hústermelése a test csekély súlya és a fejlődés lassúsága miatt kevéssé számottevő. Az anyák tejét a bárány fogyasztja. A tőlünk nyugatra fekvő országokból e típus már majdnem teljesen kipusztult. Hazánkban is legtöbb tenyészhelyén átalakították a nyájat fésüsgyapjas merinóvá. De azért hazánkban maradt néhány igen értékes posztógyapjas merinó-juhászat.

A fésűsgyapjas merinó. XVI. Lajos francia király 1782-ben Segovia vidékének legjobb nyájaiból többszáz merinót exportált s ezekből Párizstól 48 kilométernyire, Rambouillet város határában egy törzsjuhászatot alapított. A király példáját természetesen magánosok is követték. A mult század első felében, mikor a posztógyapjas merinó jövedelmezősége szűnni kezdett, a rambouillet-vért átvitték Németországba, Ausztriába és behozták hazánkba is. Az utóbbi államokban az a hivatás várt a francia „rambouillet”-re, hogy részben a posztógyapjas merinó-nyájakat nagyobb testű és hosszabb fürtöket növesztő típussá alakítsa, részben pedig az, hogy az illető országok vegyes parlagi állományát egységes merinó-típusba öltöztesse. Következetes keresztezés és rendszeres szelekció útján ez sikerült is. Így alakultak ki többek közt a magyar fésűs-merinó. Minthogy pedig az aránylag nagy tenyészterületen, a gazdasági miliőben és a tenyészirányban lényeges különbségek vannak, érthető, hogy a fésűs-merinóállomány nem valami homogén.

A húsmerinó (merino precose). Minthogy a franciák a jóminőségű birkahúst szívesen fogyasztják, Párizs környékén már a mult század közepén felmerült a gyorsfejlődésű, finom húst termelő, hizékony, mindazáltal elfogadható gyapjútömeget produkáló merinó-típus kitenyésztésének gondolata. E cél elérésére a franciák símabőrű (non plisse) parlagi juhaikat a merinók legtömegesebb példányaival keresztezték. A keresztezés következő nemzedékeiből rendszeresen kiválasztották a gyors fejlődésre és hizékonyságra leginkább diszponált, nem ráncos, kevesebb gyapjúzsírt termelő, széles és mélytörzsű, izomdús vérvonalakat. Ebbe az anyagba itt-ott valószínűleg dishley, leicester és lincoln vért is csepegtettek. A tenyészkiválasztással párhuzamosan nagy gondot fordítottak a növendékek bőséges táplálására. mihez a Brie, Aisne, Cote d’Or és Oise departmenek buja legelői módot is nyújtottak nekik. Azok a sikerek, melyeket a franciák a „merinó precose”-val elértek, már a mult század 70-es éveiben felkeltették a németek figyelmét. A németországi példa és az egyoldalú gyapjútermelés jövedelmezőségének csökkenése következtében pedig a 90-es évekbe már a magyar juhtenyésztők egy része is csatlakozott az új irányhoz. A német tenyésztők közvetlenül Franciaországból, a magyarok pedig részben Franciaországból, részben Németországból importáltak tenyészkosokat s ezekkel keresztezték fésűs-merinó juhaikat. Ezzel karöltve természetesen a bárányok, a szoptató anyák jobb abrakolását és a legelők javítását is programba vették. Így alakult ki a „magyar húsmerinó”. Úgy az angolok, mint a franciák meggyőződéssel vallják, hogy a teljesen benőtt és sűrűgyapjas birkának húsa kevésbé jóízű, a sok gyapjúzsír pedig kizárja a jó takarmányértékesítőképességet. A húsmerinók fejlődése gyors (precose = korán érő); az éves kosok már majdnem elérik teljes súlyukat s ugyanezen korban már a jerkék is tenyészérettek.