A Racka életközössége… 

Már a laikus nézelődőnek is szemet szúr, hogy mennyi hasonlóság van a Racka juh és az őt terelő Puli között. Túl azon, hogy mindkettő lépése aprózó, jármódja pattogó, és mentükben a tincseik lebbenésétől az embernek olyan érzése támad, mintha belső, abszolút hallással autentikus magyar népzenét, népdalt hallgatnának. Túl azon, hogy mindkét fajta esetében a fekete domináns színe jellemzi öröklődésüket, ami azért nincs minden esetben így a saját fajukon belül, álljon itt szakirodalmi tallózott kigyűjtés arról, hogy miben és miért hasonlítanak annyira:

Arany Csaba: A Puli Története

A puli és a rackajuh életközössége

Az ősmagyarság életéhez, hogy mennyire nélkülözhetetlenül hozzátartozott és mily fontos szerepet töltött be a puli, ki kell térnem az egykori történelmi kútfők feljegyzéseire, melyek az ősmagyarság állatait, főként a juhot ismertetik.

A rackajuh jellegzetes ősi magyar állatfajta az őshazában, és az maradt a nemzet honfoglalása utáni időben is. Annyira, hogy sehol a világon nem található másutt, csak ott, ahol magyarok laknak. Érdekes megjegyezni, hogy a történelmi Nagy-Magyarországon élő más nemzetiségeink nem tenyésztették.

Olyan legelőkön is megél, ahol más állat elpusztul. Ez a fajta igénytelen, szívós. A mozgó, rideg pásztorkodás idején a lovak és a szarvasmarhák által már teljesen lelegelt területeken még mindig bőven talál élelmet magának. Gyapja durva, finom posztók, szövetek készítésére nem alkalmas, de a legjobb és elsőrendű anyag a nemez készítéséhez.

A nemez pedig az ősmagyarság életében elképzelhetetlenül fontos és nélkülözhetetlen anyag volt.

A jurt, a szétszedhető és továbbszállítható családi otthon legnagyobb részét a kalim képezte. A jurt nem a mostani sátor alakú építménynek felelt meg. Annál lényegesen nagyobb (7-8-10 m), kör alapterületű, 4-5 méter magasságú. Minden időjárás ellen tökéletes védelmet biztosított. A jurt váza teljes egészében a rackajuh gyapjából vert nemezzel (kalim) volt borítva kívülről és belülről is. Egyike még ma is a legkiválóbb hőszigetelésnek. Hideg, meleg, eső, szél ellen is a rackajuh szőrös irhájából készült subát, gubát használt a pásztor. Ilyenen aludtak a jurt fekvőpadkáin. Az egyszerűbb nép kucsmái is legtöbbször a szőrös juhbőrből készültek.

Mindezeken kívül tudjuk, hogy a juhhús, a juhtej, a juhsajt és a juhtúró egyik fő eledelét képezte őseinknek. Dzsajkáni korabeli történetíró (perzsa) leírja: „Lovasok és harcosaik juhhúsból és juhtejből készített húsdarát és tejport vittek magukkal bőrből készült zsákocskákban, melyekből vízzel keverve tejet és húskását készítettek útjaikon, ha vadászatra vagy halászatra nem volt idejük”.

Mindezekből látható, hogy a rackajuh milyen fontos szerepet töltött be mind a család, mind a lovas életében is.

Tenyésztésük szám szerint is minden háziállatét felülmúlta. „Hatalmas juhnyájak lepik el pusztáikat” – írja Ibn Fladhlan perzsa történetíró.

A nyájak terelését, őrzését pedig a nélkülözhetetlen pulik elterjedése és nagy száma biztosította. – „…nagy pusztáikon beláthatatlan és megszámlálhatatlan juhnyájakat legeltetnek, melyeket lovak hátáról pásztorok és apró, igen hangosan csaholó, éber kutyák vigyáznak fel” – írja Prophyrogenitos Konstantinos (Bíborbanszületett Konstantin) görög császár De administrando imperio. Corpus Scriptorum Bizantinae című könyvében.

A rackajuh tenyésztése, tartása és legeltetése szükségképpen magával hozta a pulik alkalmazását és nélkülözhetetlenségét is.

A történetíró írásaiban közölteken a természet tényei adnak sok kérdésre félre nem érthető és vitán felüli válaszokat. Ezek alappillére az, hogy a puli élete hosszú évezredeken keresztül a rackajuhokkal azonos területen, ugyanazon klimatikus tényezők, természeti erők által adott körülmények között folyt és alakult ki. A puli és a rackajuh védelmi rendszerét a természeti erők behatásai ellen azonos módon építette fel.

Csupán csak egy pillantást kell vetni egy élő rackajuhra és a mellé állított pulira, vagy a két állat fényképére, rajzára. Azonnal szembetűnő a szőrzet dús volta, rendkívül egyformán rendezett megjelenése.

Ez pedig nem a véletlen játéka, hanem természeti törvényként jött létre. Mert két ilyen távoli állatfajta – az egyik hasított csülkű, növényevő, kérődző, a másik ragadozó és a húsevők családjához tartozó – keresztezési és így öröklési tényezőket eleve kizár.

A szőrzet azonban nemcsak ránézésre mutat rendkívüli hasonlóságot, de közeli vizsgálattal is. Mindkét állat kettős szőrtakaróval fedett. Az egyik a testfelületét közvetlenül takaró finom gyapjú, vagy annak finomságával egyező szőrzet. A másik egy külső, hosszú, durvább szőrzet. Ma már a fizikával, még inkább az élettani fizikával bebizonyított tény, hogy e kettős formája az izolálásnak (hőszigetelésnek) nemcsak egyoldalúan a hideg vagy a meleg ártalmas behatásaitól, de mindkettőtől egyformán védi a szervezetet.

A szőrzet megjelenési formája, alakulása a természettudományban az „alkalmazkodás”, a „védekezés”, a „hasonulás” törvényeiben kap választ. Ezeket a természeti erők hozzák létre a létfenntartás küzdelmei folyamán. Ilyenek a hideg, a meleg, a szél, a csapadék, a fény, a tengerszint feletti vagy alatti magasság, a táplálék, a környező növényvilág, a vidék talaja stb.

Ezek ártalmas behatásai ellen a szervezet önvédelmi berendezéseket épít fel vagy úgy alakul át színben és formában, hogy ellenségei elől álcáznia tudja magát. Ezen átalakulás rányomja bélyegét az egész fajtára, mert a gyenge vagy átalakulásra képtelen egyedek élete könyörtelenül megszűnik, tehát kihullanak a természet rostájából.

„Az azonos természeti erők azonos hasonulásokat hoznak létre védelmül az állat- és növényvilágban.”

A rackajuhról tudjuk, hogy „oly legelőkön is megél, ahol más állat elpusztul, igénytelen, szívós”. Ezen adottsága bizonyítja, hogy a rackákat ott tartották és legeltették, ahol a bő legelőket kívánó szarvasmarha tartása a természeti adottságok miatt lehetetlen volt.

A Kaszpi-tenger és Aral-tó síkságain a tél rendkívül zord, a nyár az arab homokpusztaságokról észak felé áramló forró légtömegektől perzselően forró. Fák és bokrok hiánya miatt árnyékmentesek, így szinte kibírhatatlanul égető a napsütés. E területen, annak egyes részein szinte kiég még a fű is a hónapokig tartó eső nélküli szárazság és perzselő hőség miatt. Erre utal, hogy a történészek ezt a területet „Éhség puszta”-nak nevezik írásaikban.

Létezik még egy másik hasonlóság is mind a két állatnál, és ez a szőrzet és gyapjú zsiradéktartalmának azonossága.

A rackajuhok gyapjának zsiradéktartalma szerényebb minden más juhénál. Feltételezni sem lehet azonban, hogy csak véletlen játéka lenne az, hogy a rackajuhok és a pulik szőrzetének zsiradéktartalma pontosan megegyezik. A világon nincsen még két olyan állatfajta, melyeknek ily egyező lenne a szőrzsiradék-tartalma. Ez tehát kétségkívül egyazon területen élő állatok időjáráshoz való alkalmazkodásának következménye.

Ismerjük ősi élőhelyük klimatikus tényezőit, ahol hosszú szárazságokat, rövid, de igen bő csapadékos időjárás követ.

A természeti rők közül a csapadék az, amely ellen kivétel nélkül minden állat szőrzetének zsiradékát magas értékűre építi fel, hogy arról a csapadék leperegjen.

A puli és a rackajuh szőrzetének zsírtartalma szegény, olyannyira, hogy élőhelyük egy igen száraz klímájú területre utal, pedig az a terület, ahol a természeti erők ellen felvértezték magukat, nem mondható annak.

Önkéntelenül felvetődik tehát a kérdés, hogy a puli és a racka miért nem építette fel szervezetét az oly fontos védelmi berendezéssel?

A feleletet erre ugyancsak a fenti területek klimatikus tényezői adják meg, ahol igen nagy a hideg és a forróság is.

A zsiradék gátolja a bőrön keresztüli hőleadást, sőt felmelegedve, magas hőfoka miatt szinte égeti a testet. Azon területen egy magas zsírtartalmú szőrzet az életet szinte lehetetlenné teszi. A csapadék elleni védekezésre úgy a puli, mint a rackajuh egy más formájú védelmi rendszerrel vértezték fel magukat. Ez a hosszú külszőrzet tincses formája, meylek csapjain a fizika törvényei szerint lecsurog az eső, anélkül, hogy a szőrt át tudná áztatni.

A tincses szőralakulás ezenkívül egy olyan szervezeti hőleadási szerkezet a puliknál, mely egyedüli a kutyák között. A kutyák élettani hőjüket izzadtság elpárologtatásával nem szabályozhatják, mert izzadságmirigyeik nincsenek, tehát ezért lihegnek. A puliknak sincsenek izzadságmirigyei, tehát az izzadság elpárologtatásával a test hőjét szabályozni nem tudja. Liheg is, de a szervezetének élettani hőjét párolgással is, megismétlem – nehogy félreértésnek vehesse bárki is – párolgással is szabályozza. A párolgásnál az élettanilag tincses szőrzetforma a fizikai törvények szerinti kellék.

Nem maradhatott tehát nyitott szőrzetű a puli, mert tincsei életéhez elengedhetetlen védelmi berendezésként jöttek létre, melyek megóvták az elpusztulástól.

A természet vakító fényhatásai ellen hatalmas, a szemeket árnyékban tartó fejkoronaszőrzet alakult ki a puliknál, ez ma is jellemzője nekik. Igen gyakran hallhatjuk a kérdést: - ezen keresztül hogyan láthat a puli?

Mert hiszen mondani sem kell, hogy a puli látása igen éles és kitűnő. Talán ellentétesnek hangzik, hogy a kiváló látásélességet éppen a szemeket takaró, szinte függönyöző fejkoronaszőrzetnek köszönheti.

Miért jött ez létre a pulinál, és miért nincsen ez a rackajuhoknál, hiszen a természeti fényhatások egyformán érték mind a két állatot ugyanazon a területen. Magyarázatot erre a két állat életviszonyai adnak.

A juh növényevő lévén, táplálékát szinte egész nap legeléssel, tehát a föld felé irányuló fejtartással keresi és találja meg. A legelők földjét borító sötétebb szín a látásra megnyugtatóbb, a fényhatásoktól és azok káros következményeitől mentes, mert színénél fogva elnyeli az élesebb színeket (fizikai törvény).

A puli nem a földet szemléli egész napon keresztül, mert hiszen nem növényevő, tehát idejét nem köti le élelmének megszerzésére a legelés. Munkája a nyáj őrzése, terelése, egybentartása, idegenektől és vadállatoktól való megvédése. Ez a távlatokba kutató, figyelő látást követel meg tőle.

A vakító, erős fény ellen a szemek pupillája a legszűkebbre húzódik össze, hogy a bántó és a szem ideghártyáját sértő fényből oda a legkevesebb juthasson. Ha még ez sem elegendő, akkor a szempillák hunyorításának reflexműködése is működésbe lép. Mindkettő természetesen a látásélesség csökkenését vonja magával. Nem is említve a pupillaszűkület és a hunyorítást követően meginduló könnyképződést, mely annyira elborítja a szemeket, hogy a látást szinte teljesen megakadályozza.

A puli szemei állandóan árnyékban vannak a hatalmas szőrfüggönyök mögött, emiatt még a legvakítóbb fény sem hozza létre a pupillák összehúzódó reflexeit. Így látása, látásélessége sohasem csökken emiatt. Csupán akkor, ha a szemeket fedő szőrzetet eltávolítjuk, romlik a pulik látásélessége.

Feltehetjük a kérdést, hogy melyik az a természeti erő, mely ezt védekezésül kialakította? A felelet igen egyszerű lesz, ha ismerjük a területet, ahol ez kialakult.

Ez a terület az ősmagyarság területe, ahol hosszú ideig tartó telek haváról visszaverődő ártalmas, a szem ideghártyájának tökéletes elpusztítására is képes fénysugarak hosszú hónapokig uralják a tájat. Ahol az árnyékmentes nyarak vakító napsugarai szinte remegtetik a levegőt. Mindkét évszakban a szemek ideghártyája védelemre szorul, ha a szervezet az időleges vagy végleges vakságot el akarja kerülni. Nem óhajtok másra utalni, csak a mindenki által közismert „hóvakságra”, valamint arra az érzésre, mely fájdalmas hunyorításra és könnyezésre kényszeríti szemeinket, ha vakító, éles fény éri. A puli szemei védve vannak, így hóvakságot a puli nem kap soha. Ha védtelen szemeivel percekig, napokig, hetekig, hónapokig hunyorítani, könnyezni lett volna kénytelen, nem vakult volna meg tökéletesen? Hogyan tudta volna a gazdája által rászabott munkát tökéletesen, hibátlanul elvégezni egy örökké hunyorgatott és könnyekkel megtelített szemmel?

Ha a fent említett külső formákban jelentkező hasonló jelenségeket vesszük számításba, mely két ilyen távoli állatfajtánál egyező, akkor vitán felüli a természeti törvények által beigazolt tétel:

„Egyazon természeti erőbehatásokra egyformán kényszerül védekezni és átalakulni az állat- és növényvilág. Ha ezen erők hatalmas időtávolságon keresztül érvényesülnek, akkor azok domináns öröklődő faktorokká alakulnak, rögződnek és épülnek fel. Túlságosan hosszú ideig tartó behatásokra új formák és típusok keletkeznek.”

E természeti törvényre mindenkor a legideálisabb példát adja a tudományoknak a puli és a rackajuh.

A puli őstörténetének áttekintése alapján a következő összegzést vonhatjuk le:

1. A puli a legrégibb és legősibb házikutyája az emberiségnek.

2. A puli évezredekkel korábban alakult önálló fajtává, mint a Canis Familiaris 4 ősi, vad fajtája.

3. A puli egy különálló kutyafajta és külön csoportot képez az őskutyák között.

4. Származásának időpontja szerint a kutyák genetikai táblázatán az őt megillető helyre kell kerülnie, megelőzve a 4 ősi vadkutyát.

5. A puli nem „rejtély”, hanem élő valóság, mely él ma is, és évezredekkel túlélte a ma ismert kutyák minden ősét.

 

Pásztorélet Pásztorművészet

Kolibri könyvek Móra
S. Kovács Ilona
1983 

Pásztorélet 

A magyar nép életében az állattenyésztés mindig jelentős szerepet töltött be. Súlya a történelmi változásokkal és az európai gazdasági fejlődéssel összhangban nőtt vagy csökkent. A Kárpát-medencébe érkező honfoglalók még nagyjából a sztyeppi pásztorkodási hagyományokat követő módszerekkel tartották megszámlálhatatlan nyájaikat. Ez tönnek között azt jelentette, hogy nomád módra, az állatokat télen a védettebb folyóvölgyekbe hajtották, ahol legelni való füvet, avart is találtak.

Az állattartás szabta meg a családok életét. A férfiak legeltették a nyájakat, fegyverrel védték a tolvajoktól, támadóktól. Az asszonyok dolgozták fel az állati termékeket élelmiszerré, textilneművé. Annál vagyonosabbnak számított a család, minél több állattal rendelkezett, ezért az állattenyésztés elsődleges célja a nagyobb szaporulat elérése volt. A nomád pásztorok jól értettek a tenyészállatok kiválasztásához, a szaporításhoz és a kimustráláshoz. Az állati eredetű nyersanyagok, a hús, a bőr és a gyapjú, valamint a tej feldolgozásának páratlan mesterei voltak. Az életmódjuk alkalmazkodott a legeltetés, vagyis a téli-nyári legelőváltás ritmusához. Első királyainknak nem kis erőfeszítésébe került, hogy letelepült életmódra, sátraik elhagyására késztessék a nomád életformát kedvelő magyarokat.

A középkori sűrű falurendszer kialakulása megakadályozta ugyan a nomád állattartást, azonban az ország keleti sík vidékeire a XIII. században betelepített nomád népek – például a kunok – időlegesen felélesztették, újabb elemekkel gazdagították a korábbi állattartási módszereket, szokásokat. A pásztorkodásunkban fellelhető nomád hagyományok a magyar állattartást az eurázsiai sztyeppeken évezredek óta folytatott nomadizmushoz kapcsolják. A magyar pásztorok életmódjában, tudáskincsében, sőt a pásztorművészetben is a honfoglalás előtti nomád hagyaték képviseli a legősibb réteget.

A nomád korszak emléke kimutatható az állattenyésztés tárgyi kultúrájában. Az emlékét őrzi többek között a nyereg, amelyhez hasonlókat még az 1940-es években is készített a tiszafüredi nyeregmester. A karikásostor szerkezetében, a szíjfonat és a nyél összeillesztési módjában őrzi az ősi hagyományt. Szíjkötésekkel lefogatott bőrfül kapcsolja össze a két ostortagot.

A későbbi századok pásztorkodási szokásaiban a nomadizmusnak igen sok elemét felfedezhetjük, a legtöbbet a szilaj tartás őrzött meg szinte a XX. századig. A szilaj állatokat egész évben legeltették. Takarmányt alig kaptak, télen a hó alól is kikaparták az avart. Természetes enyhelyek: folyóvölgyek, erdősávok, nádasok vagy kezdetleges építmények védték őket az időjárási viszontagságoktól. Felfegyverkezett pásztorok és komondorok, a kunok által meghonosított hatalmas pásztorkutyák őrizték a nyájakat.

A szilaj tartás fénykora a török hódoltság, valamint a XVIII. Század volt. Az alföldi füves pusztákon, a Duna-Tisza közén és a Hortobágy kövér legelőin – a folyamszabályozás előtt bőven volt víz – hatalmas gulyákat legeltettek a szilaj pásztorok. Az osztrák és délnémet, valamint a velencei piacra évente több tízezer marhát hajtottak a fegyveres hajdúk és a hajcsárok. A hasznából eleinte a gazdag főúri családok és az állatkereskedők, a tőzsérek, majd az alföldi mezővárosok gazdag parasztpolgárai részesedtek. A szilaj pásztorok és a marhahajtók „rideg”, nőtlen legények voltak, az életük nagyobb részét a lakott településektől távol töltötték, családjuk, házuk, vagyonuk nem volt.
Pásztorkodásunk szoros kölcsönhatásban fejlődött a környező népekével. Erről az állattartási, termékfeldolgozási módszerek kölcsönös átvétele is tanúskodik. Pásztorkultúránk alakulása szempontjából jelentős esemény volt a középkorban a tejgazdálkodásra épülő vlach juhászat megjelenése. A valch pásztorkultúra a Balkán felől terjedt, Erdélyben és az Északi-Kárpátokban honosodott meg, hatása az Alföldön is kimutatható.

Juhászat 

A magyar juhászok évszázadokon át rackanyájakat őriztek. Szívós állat lévén, a gondozása egyszerű volt, télen-nyáron legeltették. A racka sokhasznú juh volt. A juhászok a bőréből varrtak maguknak subát, bőrnadrágot, hátibőrt, dudát, erszényt és még számtalan kisebb-nagyobb holmit. A szarvából szerszámokat, a csontjából díszeket, játékokat, a húsából jellegzetes juhászételeket, a tejéből gomolyát, sajtot, zsendicét készítettek. A savójával a disznót hizlalták, a trágyájával a szántóföldet javították.

A juhászatban a XVIII. században jelentős változások következtek be. Nyugat-Európában a textilipar gépesítése miatt megnőtt a gyapjú iránti kereslet. Ez itthon is példátlan méretekben fellendítette a nemesi birtokon folyó juhászatot. Az uradalmak Spanyolországból és Páduából finomgyapjú-juhokat - merinókat - hozattak. Az új birkával olyan tartási és tenyésztési eljárásokat kellett bevezetni, amit a magyar juhászok nem ismertek, ezért szakértőket, spanyol, német, morva pásztorokat hívtak az országba. Megjelentek a német Pusztenmeisterek is, akik a birkáiknak legelőt béreltek. Az idegen juhászok - akiket a magyarok birkásoknak neveztek - érdekvédő céhekbe tömörültek.

A merinót nem lehetett egész éven át legeltetni, mert érzékeny volt a hidegre és a betegségekre. Fedett istállókat, úgynevezett hodályokat építettek a számukra. Hamar rühesedtek, lesántultak. A beteg állatot a juhász a kampós juhászbottal fogta ki a nyájból, és maga készítette kenőccsel gyógyította. A gyógyszert egy szarukupában, a rühzsírtartóban mindig magával hordta. Az új eszközöket és eljárásokat a magyar juhászok is hamar elsajátították. A merinó legnagyobb haszna a gyapjú volt. Évente kétszer nyírták, a juhászok feladata csak annyi volt, hogy a birkát a nyírók keze alá hajtsák. A merinó először a Dunántúlon terjedt el, és csak a XIX. század közepétől kezdték a Felvidéken és az Alföldön tartani. A parasztok a drága merinó helyett jó gyapjat adó, de olcsóbb, könnyebben gondozható birkákat tenyésztettek ki.